A keringési rendszer I.

Szervezetünk a vérkeringés útján kapja meg az életműködéshez szükséges tápanyagot. A vérkeringés segítségével távoznak el az anyagcsere végtermékek (szén-dioxid, fehérje bomlástermékek), amelyek felhalmozódása a szervezet pusztulásához vezethet. A vérkeringés a keringési szervekben megy végbe. Ide tartozik a szív és egy csőhálózat: az érrendszer.

A szív a vérkeringés legfontosabb szerve. A mellüregben a két tüdő között, kissé a bal oldalon helyezkedik el. Ökölnyi nagyságú, üreges, pumpaszerűen működő szerv. Belőle indulnak ki az egész szervezetet behálózó vérerek, és ugyancsak ide térnek azok vissza.

Vérerek

A szív mindkét kamrájából egy-egy nagy ér ered, amelyeket további elágazásaikkal együtt verő-, ütő- vagy osztóereknek nevezünk. Faluk rugalmas, a szívvel egyszerre összehúzódva szállítják a vért a szervekhez. Ellátási területükhöz közeledve elágazódnak, ezáltal rendkívül sok kisebb-nagyobb ér keletkezik. A verőerek a szövetekben végül hajszálerekre, kapillárisokra oszlanak. Ezek mikroszkopikus vékonyságúak, és már nem pulzálnak. Bennük a vér sokkal lassabban halad, mint az artériákban. A hajszálerek sűrűsége igen nagy. A hajszálerek falán keresztül történik a sejtek oxigén-és tápanyagellátása. A hajszálerek az egyes szövetrészek behálózása után mind nagyobb erekbe szedődnek össze. Ezeket az összeszedődő ereket visszereknek vagy gyűjtőereknek (vénáknak) nevezzük. A vénák szállítják a vért a szív felé. A szív közelében az állandó egymásba ömlés miatt már csak egy-két ujjnyi vastag fő vénás törzs található.

Az erek a szervezetben elágazódva egymással számos összeköttetést alkotnak. Jelentőségük az, hogyha az egyik érterület elzáródik, az összeköttetések révén a másik érterület veszi át a vérellátást.

Az izületek környékén szabad szemmel nem látható erek egymással hálózatos összeköttetést hoznak létre. Ezek az érrecék, érfonatok. Bő vénás fonat található a kézhát, a lábhát bőre alatt is. Az olyan összeköttetést, amely artériát közvetlenül vénához köti össze, arterió-veriózus anasztomózisnak nevezzük. A keringés ez esetben a hajszálérrendszert megkerülheti, és a keringés "rövidre záródik". Ha a szervezetben valamelyik verőérnek nincsen anasztomozisa, akkor végartériáról beszélünk. Ilyen verőerek vannak a szívben, a vesében, az agyban stb. A végartériák elzáródáskor (pl vérrögösödés) az általuk ellátott szövetek más erekkel való összeköttetések hiányában elhalnak. Ezért életveszélyes például a szív koszorúereinek rögösödése. Az érrendszernek vannak olyan összeköttetései is, amelyek egy ér felső részét ugyanazon ér alsó részével árkádszerűen köt össze. Ez esetben a főér műtétek alkalmával leköthető, mivel az árkádon keresztül a keringés biztosítva van.

A vérkörök

A szívből, a vérkeringés központjából indulnak ki a verőerek, és a vénák oda is térnek vissza. Ezt nevezzük vérkörnek. A szívből két vérkör, a kis- és a nagyvérkör indul ki. A nagyvérkör a szív bal kamrájából indul ki a függőéren (aorta) át. Ez a szervezet legnagyobb verőere, amely igen sok elágazódás útján artériás vérrel ellátja az egész szervezetet. A szövetekből a vér  vénákba szegődik, amelyek a szív jobb pitvarába két nagy törzzsel nyílnak be. Ez a nagyvérkör. Rendeltetése az anyagcserefolyamatokhoz szükséges anyagok szállítása.

A kisvérkör a szív jobb kamrájából kezdődik, a tüdőverőérrel. Ez mindkét tüdőben elágazódik, és hajszálerei a tüdő léghólyagaival állnak összeköttetésben. Az összeszedődő vénák a bal pitvarban nyílnak, ahonnan a vér ismét a bal kamrába, és innen a nagyvérkörbe jut.

A szív a vérkeringés legfontosabb szerve

A szív a mellüregben, a tüdők között, a középvonaltól kissé balra, a mellhártyák által határolt gátorüregben helyezkedik el. Jobb oldalán fekszik, csúcsa balra mutat. Kívülről a szívburok borítja. Külső felszínén látható a pitvarok és a kamrák határa és a szívet tápláló koszorúserek érhálózata.

A szív hosszmetszetén négy üreg tűnik elő: a jobb pitvar és a kamra, valamint a bal pitvar és a kamra. A pitvarok fala viszonylag vékonyabb, a kamráké vastagabb. A legvastagabb falú a bal kamra. Belülről a szívet a szívbelhártya borítja.

A pitvarok és a kamrák között vitorlás billentyűk vannak. Ezek a szívbelhártya kettőzetei, amelyeket rugalmatlan ínhúrok rögzítenek a kamra falához. A vitorlás billentyűk az egyik oldal irányába rögzített csapóajtóként működnek. A pitvar összehúzódásakor a nagyobb nyomású vér a vitorlás billentyűket a kamra felé megnyitva beáramlik a kamrába. Amikor a kamra húzódik össze, akkor a vér a vitorlás billentyűt a pitvar irányába nyomja, de az ínhúrok csak addig engedik a billentyűket, amíg a két oldal éppen találkozik, és elzárja a vér útját. A billentyűk és az ínhúrok tehát teljesen passzívan vesznek részt a folyamatban. Ahol az ínhúrok a kamra falához kapcsolódnak, ott a kamrafal izomzata kissé kihúzódik, ezt szemölcsizomnak nevezzük. A kamrából a vér az artérián keresztül távozik. A kamra és az artéria találkozásánál úgynevezett zsebes vagy félhold alakú billentyűket találunk. A zsebek megtelnek vérrel, és elzárják az eret. Három zsebes billentyű alkot egy zárókészüléket az érben. A billentyűk becsapódásának elég jellegzetes hangja van. A kamra összehúzódásakor illetve a vitorlás billentyű becsapódásakor tompa, mély hang hallható, a zsebes billentyűk becsapódása és a nagyerek falának rezgése viszont magasabb, rövidebb hangot ad.

A szív működésének lényege az összehúzódás, amellyel nyomáskülönbséget állít elő a szívbe belépő vénák és a kilépő artériák között. Az összehúzódás ingerét a szív önálló ingerkeltő és ingerületvezető rendszere biztosítja.  A jobb pitvar bal falában találjuk a szinuszcsomót. Ez egy módosult izomcsomó, amelyen szabályos időközönként akciós potenciál alakul ki, és ezzel a szomszédos sejteket is ingerli, így rajtuk is akciós potenciált, majd összehúzódást vált ki. Az összehúzódási hullám a pitvar falában sejtről sejtre terjed, és így viszonylag lassú összehúzódást hoz létre. Amikor az összehúzódási hullám eléri a pitvarkamrai csomót, akkor az ingerület idegsejtekre tevődik át, és nagyon gyorsan, szinte egyszerre éri el a kamra összes izomsejtjét. Ezért a kamrák gyorsan, egyszerre, és így viszonylag nagy erővel húzódnak össze.

A szívműködéssel járó elektromos jelenségeket elektrokardiográfiával (EKG) lehet megfigyelni. A gép a feszültségváltozást ábrázolja az idő függvényében, ez az elektrodiagram.

Az emberi szív átlagosan 72-szer húzódik össze percenként, és egy összehúzódással a bal kamra 70 ml vért lök ki. A keringési perctérfogat tehát körülbelül 5 liter. Mind percenkénti összehúzódások száma (pulzusszám), mind az egy összehúzódással kilökött vér mennyisége terhelés hatására jelentősen megnőhet, nyugalomban pedig ennél kisebb is lehet.

Az összehúzódás és az ernyedés váltakozásából arra következtethetnénk, hogy az erekben a vér szakaszosan áramlik. Egy seb vérzésekor azonban azt figyelhetjük meg, hogy a vér áramlása folyamatos. Ennek az a magyarázata, hogy az artéria kezdeti szakasza tágulékony és rugalmas, és a kamra összehúzódásakor kilökött nagyobb vérmennyiség egy részét kitágulva tárolja, majd a kamra elernyedésekor az érfal rugalmas összehúzódásával lassan nyomja tovább. A kamra által létrehozott vérnyomás körülbelül 16/10kPa. A felső érték a kamra-összehúzódáskor mérhető (úgynevezett szisztolés érték), az alsó pedig a kamra elernyedésére (a diasztoléra) jellemző.

A vér a szív bal kamrájából a legnagyobb verőéren, az aortán keresztül a testbe áramlik, onnan a jobb pitvarba jut vissza, ahonnan a jobb kamrán keresztül a tüdőartérián át a tüdőbe megy. A tüdőből a négy tüdővénán át a bal pitvarba kerül a vér. A szív bal felében oxigéndús vér áramlik, jobb felében pedig szén-dioxidban dús. Az aortán, vagyis a testbe menő artérián át oxigéndús vér folyik, a tüdőartérián, vagyis a tüdőbe menő artérián keresztül pedig széndioxidban dús vér. A testből jövő vénán szén-dioxid-dús vér érkezik a szívbe, a tüdővénákon át oxigéndús vér.